Tanulmányok:

-1991-94: Óbudai Festőiskola, mestereim Gyémánt László és Urbán György

-1992-94: Fotós Iskola, Budapest

-1994-95: Montázs Rajziskola, mesterem Baska József és Rényi Katalin

-1995-99: Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, rajz-vizuális kommunikáció szak, Eger; mestereim Nagy B. István és Földi Péter

-2005-2008: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, vizuális kommunikáció szak, mesterem Gerber Pál

-2010-től a Nagymarosi Képzőművészeti Egyesület tagja vagyok.

Ösztöndíjak:

-1997: Köztársasági Ösztöndíj

-1998: Szőnyi István Képzőművészeti Szabadegyetem ösztöndíja

Munkahelyek:

-2000-2001: Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskola – rajz és kézműves tanár

-2001-2002: Iparművészeti Műhely, Budapest

-2002-.......:Művészetek Háza Általános Művelődési Központ Cziffra György Zeneiskola és Művészeti Iskola, Pilisvörösvár – képzőművészet tanár

-2015: Vác Piarista Gimnázium rajz és vizuális nevelés tanár

-2015, 16, 17, 18: kismarosi díszpolgári plakett készítése /kerámia/

Csoportos kiállítások:

-1991: Művelődési Ház, Sárospatak

-1992: Művelődési Ház, Tamási

-1993: Hotel Aquincum, Budapest

-1995: Budapesti Művelődési Központ, vizuális művészeti hónap, festészet kategória

-1995: Budapesti Művelődési Központ, vizuális művészeti hónap, grafika kategória

-1997: Líceum, Eger

-1998: Ifjúsági Ház, Eger

-1999: Művelődési Központ, Eger

-1999: Csók Galéria, Budapest

-2005: Budapesti Művelődési Központ

-2006: Szolnok, II. Nemzetközi Képzőművészeti Biennálé

-2006: Alpok-Adria-Pannonia Nemzetközi Képzőművészeti Találkozó, Halbenrain, Ausztria

-2008: Budapesti Művelődési Központ

-2010: Művelődési Központ, Nagymaros

-2011: NAKE Galéria, Nagymaros

-2011: Művelődési Központ, Vác

-2011: Művelődési Központ, Nagymaros

-2012: Művelődési Központ, Nagymaros

-2012: Nagymarosi Művelődési Ház

-2012-2013: Vác Művelődési Központ

-2014: Zebegény Könyvtár

-2015: Nagymaros

-2016: V 14 Galéria Vác

 

Önálló kiállítások:

-1999: Fonó Budai Zeneház

-1999: Vörösmarty Galéria, Budapest

-2001: Magyarok Háza, Bartók-terem, Budapest

-2002: Vörösmarty Galéria, Budapest

-2005: Műhely Galéria, Pilisvörösvár

-2005: Művelődési Központ, Pilisvörövár

-2011: Kerek-sarok Galéria, Nagymaros

-2011: Művészetek Háza, Pilisvörösvár

-2013: Kismarosi Művelődési Ház

-2014: Lyrikk Kabinet, München

-2015: Kismarosi Művelődési Ház

-2015: Magyar Írószövetség, Budapest

-2017: V14 Galéria Vác - Belső hegység címmel

-2017: Kismarosi Művelődési Ház - Fényjáték címmel

 

A lét foglalata

 

              Győrffy-Kovács Adrienn kiállítása a Magyar Írószövetség Klubjában

A rendszeres tárlatnézőt is érik meglepetések. Noha Győrffy-Kovács Adrienn itthon is – itthon többször – és külföldön is (München) kiállított már, csak halovány emlékem volt festészetéről.
Az is jobbára természetszeretetéről árulkodó képeihez kötődött. A fényhez, a fény nyitotta alagutakhoz. Ahhoz az alagutakhoz, amelyekben végigbarangolva – most látni csak igazán – végső soron valamiképp Nap-közelbe jutunk.

A mítoszhoz, a lelki tartalmakat kivetítő organikus létimádathoz? Ahhoz is, hiszen az erdő, a faágak rengetege, a víztükör, az eget körülölelő hegykaréj – a napról napra növekvő és a nap szentültével megszűnő, majd újraéledő csoda – fölöttébb izgalmat kínál az ecset számára.
De még inkább érzékeljük, akár halovány jelzések révén is, a szakrális körökhöz való vonzódást.

Nagybánya mint hagyomány, mint a leget és a tájat a fényészlelet késével fölhasító alkotásmód csupán távolról érződik. Ami amott szinte belefúródott a tájba – a boglya és a templomtorony, vagy a különösségével ható Zadar jelképi tágassága, motívumon túli szimbólumértéke jól ismert –, az itt kikívánkozott a földből. Mondhatni légiessé vált.

Győrffy-Kovács Adriennt sosem a látható érdekli, hanem – jóllehet nem szakadt el a figuralitástól – annak mögöttese. A dolgok filozófiája. A megfoghatatlan – nyilván a lelki tartalmakat, ha nem is teljességgel magába foglaló – ábrázolása. Szépségimádatában, ha zűrzavaros korunk csatazaját nézzük, van valami korszerűtlen.

Őt az ágak ágbogán átderengő fény (Kilépve az ég alá, 2010; Ahogy fényben a fák, 2012, mindkettő olaj, vászon) és a párában – az érzékelés homályában – megmerülő hegyvonulat s fenyves-rengetege (Északi erdők, 2007, o. v.) éppúgy ámulatba ejti – ekkor kell csak igazán vigyázni a lírai lélek szépségfaktorainak a libikókájára –, mint a nonfiguratív foltokból összeálló balladai homály (Éjszaka a kertben, 2012, o. v.), vagy a különböző vízfelületeket, de még az útszéli vizet is egyfajta lélekkiáradásként nyugtázó, így személyes „világtükörré” avató transzformáció (Víztükörben, 2010; Bajdázó-tó, 2011, illetve Pocsolya, 2012 – mind o. v.).

Szó se róla, mert Kronosz könyörtelen, az idő múlása fölötti, a természetet vallató játékról van itt szó, mikor is a homokóra mindannyiszor való megfordításával az én-hangsúlyok – más-más irányból a kiáradás – megsokszorozódnak. Akarjuk, nem akarjuk, ez a látszólag felhőtlen, ám a szépségben való föloldódás gyakoriságában némileg kíméletlen áradás a képszerkezetekre is kihatással van. Amíg a föntebb már említett Kilépve az ég alá a nézőpont eleganciájáról, a Fenyőerdő (2012, o. v.) pedig benső tájképként is a lírai absztrakt megannyi érzelemrétegéről tanúskodik, a Fényerdő (2010, o. v.) konstruktív építkezésében – kék boksa a természet rejtekén – ott az élmény bódulatát megregulázó fegyelem.

Az életműben az új remeklés, a címében és átszellemített gondolatvilágában Pilinszky János költészetét idéző triptichonhoz, az Apokrifhoz (2015, akril, vászon) kell eljutnunk, hogy értsük a gondolati fejlődés stációit. Nem mindennapi alapon nyugszik a megvilágosító – a korábbiakhoz viszonyítva stilizáltabb, mítoszi és biblikus jelképrendszerében éteribb – Nap rejtekét kép-mondai formában idéző példatár. Jóllehet közbülső állomásként a 2001-es olaj-vászon, az ugyancsak hármas osztású Zarándokok szépen vall eme különös el camino – a szent út ihlette találkozással való megsokszorozódás – élményéről.

Az egyből kettő lesz, a kettőből három, hogy világossá váljék a fókusz, végső soron, ha akarom, családközpontú filozófia fensége. A vörös égboltú tájban cövekként álló alakok élő menhirek. S közülük azok jutnak (a találkozás során mindannyian) Nap-közelbe – a fejük fölött a forró golyó lészen a glória –, akik aközösségépítés legelemibb csatornáiban hisznek. Avval, hogy a fejlődés szempontjából a félúton lévő Zarándokok jól láthatóan összegző jellegű, nem mondhatunk le – nem is volna ildomos – az 1998 és 2001 között készült Nap-képek elemi erejéről. Arról a több fokozatú, a szerkezet hol csigavonalúvá tevő, hol a fénylő központot a fényszálkák vegetációjával pávafarokká emelő robbanásról, amely túlmutat a fizika, a csillagászat mint tudomány határain.

A körkörös variációk (megtámasztott korong, stb.) révén a feszítetten izzó motívum szellemivé válik. Ha beleolvasunk a Szimbólumok lexikonába (Larousse), azonnal érezzük eme festmények (Napfolyam, Napkitörés – mindkettő 1998, olaj, farost; Napkép I.-II. és Napút I.-II. – mind a négy 2001, o. v.) képzőművészeten messze túlmutató üzenetét. „A monoteista hagyományban  a Nap az Isten szeme, amibe átszűrődött valamennyi a Zeusz szemeként ábrázolt Nap képéből. Jézus az új Nap, aki fénybe borítja a világot.”

Hogy ez a többféleképpen értelmezhető, másfelől is megközelíthető szimbólum mint a festmények vivőereje miképp jöhetett létre – a gondolati elmélyülés? az önkifejező kísérletezés révén? – a nem akármilyen alapként szolgáló drámai-absztrakt sorozatból (Vörös-kék I.-VI. – 1997, olaj, farost), annak csak az Úr a megmondhatója. Akkor sincs semmi gond, ha a művész megmarad eme égő színjáték érzelmi kavalkádként is fölfogható ábrázolásánál. A nonfiguratív sejtelemnél, nem utolsósorban annál aszínkombinációs bravúrral a szerkezetként mást és mást mutató, a lángoló Napot (vörös) és a megjelenésében is hűvös vizet (kék) kontraszként szembeállító drámánál, amely a sorozat lényegjegye. Erős képek, erős gondolati hozadékkal.

Ám Győrffy-Kovács Adriennt valaminő összetettebb élmény sarkallta. A lét foglalatának miniátori türelemmel és alázattal való megteremtése. Amely a szakralitás révén a természetet is keretezi. Piliszky megdidergő Apokrifja, a huszadik századi magyar és külföldi líra eme múlhatatlan klasszikusa így vált azonos című festményének gondolati kiindulópontjává. A híres Nap-sorozat Napja ecsetjén kifehéredett. A művész nem a szavakat, nem is a költemény történését jelenítette meg, vagyis hogy az ember a golgotai sötétségből hogyan jut ki a fényre, hanemaz önmegvalósító – sosem kockázat nélküli – öröm égi és földi útját. Magyarán, miképp tükröződik mindez a bensőben.

Meglepetésként rakukerámiákat is látunk. Az anyaggal – égetéssel, színnel – folyó kísérletezés az önkifejezés újabb sikereit ígéri.

 

 Szakolczay Lajos